A leborulás gyakorlatánál nagy a veszélye annak, hogy mechanikus ismétléssé, egyfajta gimnasztikává váljék. Amikor elkezdtem gyakorolni a leborulást, magam is keresztülmentem ezen: a gyakorlás néhány hónap múltán monotonná, mechanikussá, unalmassá kezdett válni, és egy időre abba is hagytam. Később újrakezdtem, de megpróbáltam másképp hozzáállni. Ez vezetett el oda, hogy elkezdtem felfedezni e gyakorlat mélyebb értelmét. Az ennek során szerzett tapasztalatokat, a felfedezett összefüggéseket szeretném ebben az írásban közzétenni.
Ez a fontos írás a női és férfi princípiummal kapcsolatos indiai eszmék világába kalauzol el bennünket. A szerző rámutat arra az ősidőktől fogva létező felfogásra, mely a női lényeget és ezáltal a természetet is szelleminek, sőt isteni eredetűnek látja. A női szellem azonban nem a férfiisten alternatívája, ahogyan azt a férfias versengési komplexustól áthatott modern feminizmus vagy az elnyomó patriarchális szellemiség egymással nagyon is összhangban érti, hanem annak társa, kiegészülése, ellentétes pólusa: a férfi és nő nem két szembenálló princípium, hanem az egy Isten két arca.
Itt, Nyugaton a buddhizmust kizárólag az önmegváltás útjának tekintik. Aki azonban élt már hagyományosan buddhista országban, az jól tudja, hogy a kegyelem dimenziója, ha más formákban is, mint a kereszténységben, de ott is kifejezésre jut. Az alábbi írás e formákat és azok tanulságait veszi szemügyre.
A mettá meghatározása szerint olyan szeretet, amely nem támaszt feltételeket. E szeretet szívtudatunk valódi természetének – a buddha-természetnek – szerves része. A hétköznapi valóságban azonban mindez ritkán képes megnyilvánulni. Abban az életkorban, amikor ezt kibontakoztathatnánk, a gyermek teljes függősége és rászorultsága a korlátozott és feltételekhez kötött szülői szeretetbe ütközik, s mindkét félnek meg kell tanulnia ezzel együtt élni...
Sok ember azonosítja magát annak a nemzetnek a jellemző vonásaival, amelyhez tartozik. A Buddha azonban nem egy meghatározott nemzetnek adta tanításait, hanem mindenkinek, aki tanácsért vagy tanításért fordult hozzá. A nemzet fogalma nagyon hasonlít az egyéni „én” fogalmához. Az ilyen fogalmak behatárolják a fejlődés lehetőségeit, melyek elé mi magunk állítunk korlátokat, amikor önmagunkat vagy egy adott nemzetet kötött és rögzített tulajdonságokkal határozzuk meg.
Miután a vallási, faji, társadalmi helyzet szerinti és hasonló meghatározások az én és mások azonosítására szolgálnak, ezek is az én-illúzióban gyökereznek, s ezért maguk is szükségszerűen szenvedést okoznak. Bármely fogalmi megkülönböztetés egy adott helyhez és időponthoz kapcsolódó nézőponton és körülhatárolt, korlátozott tapasztaláson alapul...
Utunk során nincs az a mások üdvéért hozott áldozat, amely hiábavaló volna, még ha nem is ismerik fel, vagy ha az a személy, akinek a javára cselekedtünk, visszaél ezzel. Hiszen minden áldozat lemondás, önmagunkon való felülkerekedés, tehát egyben megszabadulás is. S minden ilyen cselekedet – külső hatásától teljesen függetlenül – egy lépéssel közelebb visz bennünket célunkhoz...

A sztúpa egy olyan kultikus építmény, amely a buddhizmust megelőző korokból származik,de a buddhizmus őrizte meg egészen napjainkig, és ruházta fel olyan szakrális jelentőséggel, hogy ember és világ végső természetének, az úgynevezett dharmadhátunak (magyarul: végső igazság-elemnek) az építészeti megfogalmazásává vált.
Az időnket kétféle módon töltjük el: meditációval és meditáción kívüli tevékenységgel. Ha a a meditáción kívüli időt helyesen használjuk ki, akkor egész életünk tartalmassá válik, és a Dharma szolgálatába állítható. Ha viszont a gyakorlások közötti időszakot kihasználatlanul hagyjuk, akkor a meditációban végzett szellemi gyakorlás is hatástalanná válik.
A vadzsrajánában rendkívül fontos a személyes tanító, mégpedig nem pusztán a rendszer részeként, akiben „elvi okokból” kell hinni. A vadzsrajánában maga a guru a módszer. A guruval való kapcsolatunk az, ami ténylegesen átalakít bennünket.
Egy alkalommal Nakula-pita elment, hogy tiszteletét tegye a Buddhánál. Kérte a Buddhát, hogy adjon neki valami olyan spirituális útmutatást, amit becses kincsként őrizhet. A Buddha így válaszolt: „A test betegségeknek és romlásnak van kitéve. Mivel a testi forma még a legjobb körülmények között is teher, az embernek ekként kell gondolkodnia: ’Bár a testem beteg, a tudatomnak nem szabad betegnek lennie.’”
A buddhizmusban a mantrikus hangok és formák gondosan kidolgozott rendszere fejlődött ki. A kolostorokban és könyvtáraikban találhatók olyan könyvek, melyekben szinte az összes mantra fel van sorolva, valamint az is, hogy a mantrák hogyan kapcsolódnak a tantrikus vizualizációk egyes alakjaihoz.

Ahogy egy ihletett művész kezében az értéktelen agyagdarab felbecsülhetetlen értékű műalkotássá változik át, az életünkre való panaszkodás helyett nekünk is meg kell kísérelnünk életünk rendelkezésre álló "agyagából" valami értékeset létrehozni.