Az egész egy Bhutánról szóló filmmel kezdődött. Bhután egy bűbájos, Tibettel határos kicsiny királyság, amelyet teljes egészében áthat a buddhizmus szellemisége és gyakorlata. A király és miniszterei (olykor több) nyugati egyetemi végzettséggel bírnak, és ezen ismeretek birtokában vezetik országukat, amely egy szempontból világhírre tett szert: a nemzeti összboldogság szintjének tekintetében.
Amikor elkezdődtek a találkozások a betegekkel, ösztönösen ráéreztem: ezekben a helyzetekben nem az a fontos, hogy milyen szag van, mit hallok vagy tapintok, milyen a látvány, és egyáltalán miféle hatás váltódik ki belőlem, hanem az a perdöntő, amikor a beteggel a pillantásunk találkozik. Őt kell fogadnom és elfogadnom, úgy, ahogy van.

Aki még saját maga is tanítvány, az általában jobb tanító, mint aki már nem képes tanulni és új dolgokat befogadni – feltéve persze, hogy az okítás és az igyekezet bizonyos határokon belül marad, és csak azt tanítjuk, amit magunk is megtapasztaltunk, s ami saját tudásunk része.