“Lehet, hogy legközelebb nőként fogok újjászületni”

Őszentsége a XIV. Dalai Láma tavaly augusztusban a világ 44 országából közel tízezer embert vonzott mágnesként a felújított Zürich-Oerlikon Stadionba, ahol elbűvölte hallgatóságát. Őszentsége nyolc napon át adott tanítást két kedvelt szövege, a Bodhicsarjávatára és a Bhávanákrama alapján. A tanítás központi témája az volt, hogy miként legyünk úrrá a szenvedéshez vezető érzelmeken.

Mindazok, akik reggelente már egy órával a kezdés előtt a stadionba érkeztek – köztük sok fiatal, sőt, még gyerekek is –, türelmesen álldogáltak a ruhatáraknál, megértően és barátságosan alávetették magukat a biztonsági ellenőrzésnek, majd pedig csendesen várták a tanítás megkezdését. A stadion csodálatosképpen egy békés templomtérré alakult át, melyet ennek a sok embernek a lankadatlan figyelme töltött be.

Azok a látogatók, akik a teljes rendezvényen részt vettek, a nagy számban jelen lévő emigráns tibeti örömére a Bódhicsarjávatára tibeti szövege mellé kézhez kaptak egy imagyűjteményt is, továbbá Kamalasíla „A meditáció középső szakasza” (Bhávanákrama) című szövegének teljes változatát. A Bódhicsarjávatára tibeti változatát Diego Hangartner új német fordításában nemrég adta ki a Barth Verlag, így a hallgatók közül sokan alaposan felkészülve követhették nyomon a tanításokat.

Érezhető volt az enyhe bizonytalanság és halk kétkedés, amikor Őszentsége a modern ember anyagi világba vetett hitéről kezdett beszélni, s nem rejtette véka alá, hogy nagyra értékeli az ésszerű technikai fejlődést. Mindazonáltal, tette hozzá, ő maga inkább a spirituális értékekben hisz. Nagy súlyt fektetett arra, hogy megosszon néhány alapigazságot a hallgatóival: szavai szerint rendkívül fontos, hogy alaposan és mélyrehatóan tanulmányozzuk a Dharmát. A bizalom és a hit önmagában még nem elegendő, hanem ennek alapja is kell, hogy legyen. Mindenkit arra bíztatott, hogy kritikusan tanulmányozza a Dharmát – annak tartalmát, célját, és hosszú távú hasznát –, hiszen csak ezen a módon alakulhat ki bennünk szilárd meggyőződés. Maga a Buddha is arra szólította fel tanítványait, hogy vizsgálják meg, mi rejlik a tanítások hátterében. Ám ennek során ne egyéni hajlamaink vagy ellenszenvünk vezessen minket, hanem törekedjünk az elfogulatlan tárgyilagosságra. Ha valaki nincs tudatában annak, hogy őt mi indítja a Dharmával való foglalkozásra, akkor erőfeszítései valószínűleg hamar alábbhagynak majd.

Őszentsége ezért kifejezetten ajánlotta a régi indiai mesterek tanulmányozását, akiknek művei a tibeti hagyomány alapját képezik. Nem elég csupán tisztelni őket, hanem meg kell értenünk gondolatmeneteiket az adott történelmi összefüggésben, és feltenni magunknak a kérdést, hogy ezek a kijelentések a mai körülmények között miként értelmezhetők.

A Buddha örömhíre

Utánozhatatlan módon, lélegzetelállító iramban vázolta fel Őszentsége az ürességről szóló lényegi tanításokat, valamint a relatív és az abszolút valóság közti különbséget a Mádhyamika szerint: egyfelől a hétköznapi, töredékes látásmódot, amely a dolgokat úgy érzékeli, ahogyan megjelennek számunkra; másfelől az átfogó, teljes látásmódot, amely a dolgokat olyannak látja, amilyenek azok valójában. A dolgok csak azért képesek változni, mert üresek, tehát mentesek az önmagában vett létezéstől. Mi magunk is csak azért vagyunk képesek változni, mert mentesek vagyunk egy önmagában létező éntől. Így az ürességről szóló tanítást a Buddha örömhírének foghatjuk fel, mert csak a változás teszi lehetővé a megvilágosodást és megszabadulást. Aki a bódhiszattvák útjára kíván lépni, annak mélyen át kell élnie ezeket a felismeréseket. Hiszen csupán ekkor – a dolgok összefonódásának és szerteágazó függőségének belátása nyomán – válik a gyakorló számára az ügyes módszerek alkalmazása olyannyira magától értetődővé, hogy sok-sok életen át képes legyen lelkiismeretesen és türelmesen gyakorolni őket anélkül, hogy hagyná magát ettől eltántorítani. Azért szenvedünk, mert nem ismerjük fel a lények valódi természetét, hanem ehelyett az általuk előidézett történéseket rögtön saját magunkra vonatkoztatjuk – erre a képzelt énre, amit állandónak és maradandónak tekintünk. Ha felismernénk, hogy embertársaink bántó szavai mögött éppúgy nincs önmagában létező én, mint mondjuk a mennydörgés mögött, akkor nem szenvednénk annyira tőlük.

Ügyes módszernek bizonyult Kamalasíla „A meditáció középső szakaszáról” című szövegével kapcsolatos filozófiai kitérő, melyet Őszentsége arra használt fel, hogy bemutassa, miként fordíthatjuk meg hétköznapi látásmódunkat a valóság két szintjének mélyebb megértése révén, s hogyan teremthetjük meg ennek segítségével a hatékony tantrikus gyakorlás alapvető feltételét. Magát a gyakorlást Őszentsége az Ezerkarú Avalókitésvara, a Fehér Tárá, valamint Padmaszambhava egyik megjelenésének szádhanáiba való beavatással nyitotta meg. Amikor a szertartást többször is megszakította, hogy alapvető magyarázatokat adjon hozzá, jól látszott, mennyire fontos számára, hogy hallgatói valóban megértsék tanítását.

A szertartásokkal kapcsolatban óva intett attól, hogy ezeknek túlzott jelentőséget tulajdonítsunk. Nem elég pusztán a szertartások bemutatására szorítkozni, vagy kizárólag ezekre hagyatkozni. A szertartások bemutatása könnyen elterelheti figyelmünket a lényegről, nevezetesen az egyre mélyebb megértést szolgáló tanulásról és a megértett tanítások hétköznapokba történő átültetéséről, vagyis meditáció gyakorlásáról. Pedig csak az utóbbiak révén tudjuk hűen megőrizni a Buddha tanát.

Miközben Padmaszambhaváról beszélt, érezni lehetett, hogy Őszentsége mélyen rokonszenvez a különböző hagyományokon átívelő rime irányzattal, amely Kelet-Tibetből származik, és az összes iskolát egyenrangúnak tekintve, valamennyinek a tanulmányozását magában foglalja. A rime követői arra buzdítanak bennünket, hogy ne láncoljuk magunkat egyetlen hagyományhoz, hanem maradjunk nyitottak a többi iskola szépségeire és sajátosságaira is. Máskülönben fennáll a szektás látásmód kialakulásának veszélye, amely nem ismeri el más hagyományok hatékonyságát.

Sántidéva

Mindezeket megelőzően Őszentsége megpróbálta bemutatni azt a belső attitűdöt, ami áthatja mindazok életét, akik eltökélték, hogy minden lény javára megvalósítják a megszabadulást. Szembetűnő volt, hogy milyen nagymértékben hatottak rá és inspirálták őt Sántidéva, az indiai bölcs tanai. Rövidesen még azok is meglátták Őszentségében az értékes Tanítót, akik csak kíváncsiságból jöttek el. Üdvözlésére az emberek természetes módon felálltak, ő pedig azzal mutatta ki nagyrabecsülését, hogy szintén állva, lankadatlan kedvességgel és őszinte odafordulással, összetett kézzel üdvözölte őket. Nagy odaadással és helyenként igen temperamentumosan próbálta megnyitni hallgatói szívét a 8. században íródott Bódhicsarjávatára szövegére. Abban, hogy ez sikerült neki, még szavainál is nagyobb szerepe volt figyelmes és teljes odaadással tanító lényének. Nyomatékosan és határozottan újra meg újra felhívta a figyelmet arra, hogy a lényekkel való érintkezésünk során mennyire fontos az együttérző bölcsesség, és találó példákat hozott tapasztalati világunkból, melyekben mindenki magára ismerhetett.

A női gyakorlókról

Számomra különösen megragadó volt, amikor Őszentsége a bódhiszattva-fogadalommal járó kötelezettségekről szólt: ritkán hallottam erről tanítót ilyen beleérzéssel és megértően beszélni. Függetlenül attól, hogy buddhista, keresztény vagy éppen ateista-e, minden hallgatója számára hozzáférhetővé tette ezt az oly nehéz témát azáltal, hogy a bódhiszattva ösvényt a felebaráti szeretet és az emberség útjaként mutatta be. Fejtegetései bátorítólag és inspirálóan hatottak azokra a sokszor bűntudattól gyötört nyugatiakra is, akik egyházi nevelésben részesültek.

Szó volt a nyugati ember intellektuális képzettségében rejlő előnyökről is. A Buddha azt tanította, hogy mind a boldogság, mind a szenvedés keletkezése összefügg a tudatállapotunkkal, s hogy a tudatunk döntően befolyásolja életünk alakulását. Ebből következik, hogy a gondolkodás eszközeit is alkalmaznunk kell annak érdekében, hogy a tudat segítségével megteremtsük a valódi boldogság feltételeit és okait. Mindez végső soron úgy érhető el, hogy állhatatosan gyakoroljuk a meditációt, és tudatosan kifejlesztünk magunkban bizonyos üdvös szokásokat.

Sántidéva első hallásra nőellenesnek tűnő kijelentéseivel kapcsolatban Őszentsége hangsúlyozta, hogy ezek a csaknem 1200 éves tanítások egy kizárólag férfiakból álló hallgatóság előtt hangzottak el: Sántidéva egy szerzetesi gyülekezethez intézte szavait. S a nőt a férfi vágyának leggyakoribb tárgyaként vizsgálva megpróbált rávilágítani arra, hogy mennyire törékeny az a vágy, melynek tárgya múlandó. Kiderült: Őszentsége nagyon is tisztában van azzal, hogy a nők mennyire élénken érdeklődnek a Dharma iránt. Szavai szerint a Dharma-tanításokon szemmel láthatóan több a nő (mintegy 70 százalék), mint a férfi. Ezért a Dharma jövője attól is függ, hogy a nők mekkora elszántsággal és odaadással gyakorolnak. Mint elmondta, talán meg kell fontolnia, nem volna-e üdvösebb, ha legközelebb nőként születne újjá. Egy nő éppenséggel vonzóbb látvány egy férfinél, mondta nevetve, s talán akkor még hatékonyabban képviselhetné a Dharmát. Meglehet, hogy a következő küldöttségnek, amely a Dalai Láma újjászületésének felkutatására indul, a lányok között is körül kell majd néznie.