Csúcsélmények II.

Szangha-túra Szlovéniában

Az én Triglav-mászásom a csúcshódítás napján, péntek reggel 7 órakor kezdődött. Ez volt az a pillanat, amikor – minden korábbi, ezzel ellentétes elhatározásom ellenére – eldőlt bennem, hogy felmászom a csúcsra. Míg lelkes kis csapatunk nagy része már idehaza a Triglav meghódításának lázában égett, esélyeket és fenyegető asztrológiai konstellációkat latolgatott, én azzal a biztos tudattal indultam neki Szlovéniának, hogy teljesítményem csúcspontja a számomra már fenyegető magasságokban található, ámde hívogató küllemű Dom Planika menedékház elérése lesz. Utólag belegondolva így is lett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mire ezt a menedékházat elértem, már túl voltam a Triglav megmászásán, és ami még fontosabb, a róla való leereszkedésen is.

Hogy a menedékházig feljussak, még beláthatónak és teljesíthetőnek tűnt. A szintkülönbségekből ugyan már előre sejtettem, hogy ez sem lesz kihívásoktól mentes, bár korábbi hegyi túrázási tapasztalatok híján el sem tudtam képzelni, milyen fizikai (és lelki) megerőltetést jelent a 2000 m szintemelkedés megtétele egy nap alatt, nem is beszélve a következő napi leereszkedésről. Ez talán jobb is volt, mert különben lehet, hogy ki sem mozdultam volna a szállásunkról. Csütörtökön mindenesetre még lelkesen, bár a kimerítő „bemelegítő” túra tapasztalatai alapján már nem annyira naivan indultam útnak, és sok kínlódás, de még több kellemes és motiváló élmény után kora délutánra már a Triglavski dom menedékháznál néztem az alant elterülő tájat, ami ebben az esetben a felhők tetejét jelentette.

Az idáig történő feljutásnak egyetlen igazán kritikus pillanata volt. Amikor az első komoly láncos szakaszhoz értünk, nyomunkban harminc bősz hegymászóval, és épp megragadtam az első kapaszkodót, megszólalt a telefonom: a menedékházat már elért „előörs” jelentette, hogy szálláshely nincs, ha gondoljuk, inkább forduljunk vissza. Ez normális esetben elgondolkodtatott volna, mivel azonban abban a pillanatban sem a gondolkodásra, sem a visszafordulásra nem kínálkozott lehetőség, mentük tovább. Elszántságunk jutalmaként végül mégis csak sikerült ágyban töltenünk az éjszakát.

Amíg a többiek, a „hegyi férfiak” (mert egyszer csak azt vettem észre, hogy csapatunk nőtagjai már eltűntek mellőlem) az utolsó szakaszra, a hátralévő 300 méteres sziklacsúcs meghódítására gyűjtötték az erejüket, én lélekben a hazatérésre készültem. A Triglav tövében lévő menedékházból a ködbe burkolózó csúcs számomra nemhogy csábítónak, de inkább fenyegetőnek tűnt. A látvány, ahogyan apró hangyákként, szinte a gravitációnak ellentmondva kúsztak az emberek a puszta sziklafalon, távolról sem keltette fel bennem a lelkesedést. Még ideológiát is gyártottam magamnak, mégpedig igen egyszerűt: eszerint vannak olyanok, akik másznak, és vannak, akiknek ennél több eszük van, és én ez utóbbi kategóriába tartozom.

Aztán péntek reggel 7:20-kor azon kaptam magam, hogy ott kapaszkodom a sziklafal alján, kis fém pöckökre csimpaszkodva, reménykedve abban, hogy valóban kinőttem már gyermekkori tériszonyomat, illetve hogy az álmaimban többször átélt repülési képességem valódiságát nem feltétlen kényszerülök most kipróbálni.

Hogy mi történt, amitől mégis meggondoltam magam? A legprózaibb ok az volt, hogy miután megtudtam, a többiek a hegy túlsó oldalán kívánnak leereszkedni, vagyis a csúcshódítás után nem térnek vissza a kiindulási menedékházhoz, rájöttem, hogy egyedül kellene lejönnöm a hegyről. Valójában azonban ekkorra érett meg bennem a felismerés, hogy ha már egyszer elindultam ezen az úton, végig kell azt járnom, a maga teljességében. A végigjárás pedig azt is jelentette, hogy úgy érjek haza estére tóparti szállásunkra, hogy ne bánjam meg az elszalasztott lehetőséget.

Hiszen ott voltam a szikla tövében, és a Triglav hirtelen felkínálta magát. Nyoma sem volt már az előző napi ködfoltoknak, felhőpamacsoknak. A reggeli nap melegséggel teli, vöröses fénnyel világította meg a sziklatömeget, és olyan pontos és kivehető volt minden apró részlete s annyira közelinek tűnt a csúcs, hogy azt gondoltam, ha kinyújtom a kezem, akár el is érhetem. Belém fészkelte magát a biztos tudat, hogy bár egészen eddig képességeim határán túlinak tartottam ezt az utolsó szakaszt, mégis, ha most nekiindulok, fel fogok jutni.

Aztán már csak másztam felfelé. Szigorúan az itt-és-mostban, világom beszűkült az előttem lévő 80 centi széles és 2 méter hosszú útszakaszra. Nem figyeltem semmire, csak hogy addig ne emeljem fel az egyik lábamat, amíg nem éreztem, hogy a másik biztos talajon áll. Leegyszerűsödtek a képletek, eltűnt az agyalás, a bambulás és a kétkedés, s csak a következő kapaszkodó töltötte ki gondolataimat. Tériszonyra, ne adj’ isten halálfélelemre gondolni nem volt kapacitásom, bár ezen is csak utólag lepődtem meg.

A gondolatok és érzések akkor értek utol, amikor végre ismét járható terepre érkeztünk, miután lefelé kapaszkodva a néhol szinte függőleges falakon, leereszkedtünk a sziklatömb túloldalán. A csúcsra felérve csupán annyit éreztem, miközben bámultam az egyébként lenyűgöző kilátást, hogy szép dolog volt ide felmászni, de a teljesítményemre csak akkor leszek igazán büszke, ha le is jutok (lehetőleg élve) erről a csúcsról. Mint kiderült, ez a megfontoltságom nem volt alaptalan, mert ha fölfelé minden bátorságomra szükségem volt, akkor lefelé még kétszer annyi kellett. Végül azonban lejutottam. Innét már a hét órányi gyalogút és 2000 méter szintkülönbség lefelé, ami a szállásunktól elválasztott, semmiségnek tűnt, jóllehet hazaérve olyan kimerült voltam, hogy még feküdni sem volt erőm, csak fájni.

Azóta, ha valami nehézséggel kerülök szembe, gyakran hivatkozom magamban arra, hogy mi ez ahhoz képest, hogy megmásztam a Triglavot. S ha még ez sem elég, hát így fokozom: hát még ahhoz képest, hogy le is jöttem róla!

Az útibeszámoló első része

• Csúcsélmények I.

Kapcsolódó fotóalbumok

• Júliai-Alpok 2009
• A Triglav meghódítása