Elvonulásunk Ispánkon

Fotóalbum a 2002. évi elvonulásról

Valahogy sajátos atmoszféra lengi körül a környéket. Az Őrségben mintha lassabban járnának az óra mutatói. Mintha a hajladozó, illatos fű egy kicsit lelassítaná a szelet. Még a gondolataim is, mintha szelídebben örvénylenének itt.

Így fogadott minket az Őrség, aztán megmutatta a másik arcát is, tomboló vihar és villámlás formájában. Valaki megjegyezte az egyik kommuikációs foglalkozáson, hogy úgy érzi, mintha a szertartásteremnek felöltöztetett nyitott oldalú étkezőhelység valójában hajó volna. Amikor a szél és eső ellen védő ponyvákat a dühöngő viharban szereltük fel, én is úgy éreztem magam, mint Banes kapitány az Onedin család vitorlásán: „Orrvitorlát kurtííííts!!!” De aztán – bőrig ázva – végül úrrá lettünk a helyzeten: a lelkigyakorlat szelídebb vizekre hajózott.

A Vadzsrajóginí gyakorlatrendszerbe tartozó testmandala gyakorlatot sajátíthattuk el. Ennek kapcsán bevezetést nyertünk a test finomenergia-rendszerébe, a csakrák és nádík természetébe. Megtanultuk, hogyan kell befogni a (belső-) szeleket a vitorlánkba. Vadzsramala és Lílavadzsra mint a hajózás mesterei tanítottak minket arra, hogyan lehet a hullámzó, viharos tengeren is előre haladni. A tanult gyakorlat segítségével egészen a testi szintig lemenően átalakíthatjuk tapasztalásunkat. Önmagunkat és a világot Vadzsrajóginíként, illetve az istenség tökéletes világaként szemlélve ezeket mint ürességet próbáljuk tapasztalni, így leszoktatjuk magunkat arról, hogy független, objektív dolgokként lássuk őket. (Lehet a vihar bármily heves, ha tudom, hogy nem is létezik… !) Ez a szemléletváltás pedig elvágja a jelenségvilághoz való kártékony attitűdjeinket: a ragaszkodást és az ellenszenvet.

A „paradicsomi étkezés” lángoló fakanalú arkangyalaként ismét Govinda őrködött a Nektárkészítő Műhelyben, amit a közönséges földi halandó, szennyezett tudatával pusztán konyhának volt képes látni. A Nektár maga, amellett, hogy a meditáció részeként beépült a gyakorlatba, annak sikerességét is tesztelte: maradt-e bennünk mohóság, ragaszkodás, stb.? Hát…

Aztán kitisztult az ég, az eső már nem akart mindenáron mindent és mindenkit eláztatni, és mi elvitorláztunk. És talán a gondolataink egy kicsit, mintha még szelídebben örvénylettek volna.

Ui.: Hadd említsem meg, hogy rekordot döntöttünk, kitoltuk a résztvevők életkorának alsó határát: a lelkigyakorlat legfiatalabb résztvevője 5 hónapos kisfiam volt, aki rendkívül jól érezte magát a Szanghában. Köszönet a Közösségnek!

Fotóalbum a 2002. évi elvonulásról