A Mátrix rabja vagy

Andy és Larry Wachowski:

Mátrix

amerikai film

Nemrég kezdték a mozik vetíteni a Wachovski fivérek Mátrix című filmjének folytatását, ám jelen írás inkább az első, bár én szívesebben mondanám úgy, az eredeti Mátrix-filmmel és az általa tett tudatébresztő kísérlettel kíván foglalkozni.

Van, aki abban hisz, hogy megmássza a Csomolungmát, a másik elhiszi, hogy végez vele a rákbetegsége – az egyik a hite révén, alighanem, sikeres lesz, a másik rövidesen halott. Az hogy valaki szellemi erejével betegeket gyógyít vagy halottakat támaszt fel, az egyikünk számára mese, a másikunknak csoda. A valótlan világban, amelyben élünk, minden attól függ, mi a viszonyítási pontunk. De bármi legyen is ez a relatív kapaszkodó – a világ teljes, igazi arcának megismeréséhez el kell engednünk azt. Ez viszont külső segítség nélkül nem megy. A Mátrix című filmben Morpheusz testesíti meg a mestert, aki átlátja a káprázatra épülő rendszer lényegét, nevét is a görög álomistentől kölcsönözte. A mester pedig kiválasztja a legmegfelelőbb tanítványt, Neo-t, az Egyetlent, akinek átadhatja tudását, és megmutathatja az ajtót, amin át a valóságba juthat.

Neo, filmünk főszereplője azért a legmegfelelőbb célszemély, mert eredendően képes rá, hogy többi Mátrixba süppedt embertársa szeméről is elűzze az álmot. Az ő története itt a Buddhává válás története, melyet sajátos módon fegyverropogás kísér, és egy futurisztikus környezet övez, de az alkotók ötletében épp az a zseniális, hogy a komoly bölcseleti tartalmakat egy olyan közegbe helyezték, amelyre – sajnos, avagy sem – sokkal szélesebb réteg fogékony, mint, mondjuk, az önmagában szintén kiváló Kundunra. Igaz, az ekképp alkalmazott eszközök tükrében lényegesen más színben tűnik fel a végső valóság, de a Mátrix csapdájából előbb-utóbb kiszabadulók úgyis megtapasztalják majd az eltérés mibenlétét.

Akinek ez a megszabadulás nem sikerül rögtön a film megtekintése után, az se keseredjen el, mert a filmbeli Neo-Buddha hosszú távon is példát mutathat. Nem elsősorban annak kapcsán, miként hajoljunk el a pisztolygolyók útjából, inkább abban, hogy ha figyelünk a hívó szóra, a helyes útra lépve, kitartóan és fokozatosan átlényegítve az elengedés mellett az adást, szeretetet, együttérzést és más erényeket, elérhetjük a végső felébredést. Maga az út persze nehéz, a filmben többek között az ügynökök által megtestesített visszahúzó erők és akadályok szegélyezik azt. Ennek tudatában miért  vágnánk mégis neki? Mert alighanem mi is érezzük, amit Neo, vagyis hogy: valami baj van a világgal. Döntse el hát ki-ki maga, hogy tétlenül várja az elmúlást, vagy előbb megkísérli megmászni a Csomolungmát.

Számomra Neo története egyébként véget ér az első résszel, mert az így kerek egész. Mi az, ami a már elért megvilágosodást követheti még? A nézők szempontjából látványos szórakozás, az alkotó részéről hatalmas kasszasiker, a kereskedők oldaláról rengeteg eladott Mátrixos póló és más emléktárgy, ám a keresők szemszögéből nem sok. Persze a Wachowski fivérek nyilván a továbbiakban sem mellőzik a szellemi tartalmat, de jómagam legfeljebb azt találnám zökkenőmentesen ideillő folytatásnak, ha a Kiválasztott elkezdene a többi lény eloldozásán munkálkodni. Ez viszont számunkra, jelenleg, aligha lehetne az első részhez hasonlóan követendő, követhető példa, mert ahogy a mondás is tartja: mielőtt repülni próbálnánk, előbb illene megtanulnunk járni. Minden szabadságra vágyó, kedves embernek, tehát, kellemes gyaloglást kívánok.