Michael Haneke: Fehér szalag

Das weisse Band - Eine deutsche Kindergeschichte

Fekete-fehér, feliratos, német-osztrák-francia-olasz film, 144 perc, 2009

Másodpercenként huszonnégy állókép, egy felületre kivetítve - a valóság illúziója. A film lehetővé teszi, hogy egy fehér felületen valóságként tükröződjék egy világ, megelevenít bizonyos motívumokat, melyek az adott időtartamon belül látszólagos egésszé állnak össze. Mondanivalója azonban bennünk magunkban formálódik meg, azáltal, ahogyan viszonyulunk hozzá, ahogyan benne élünk és gondolkodunk róla, ahogyan hat reánk. A film igazán érdekessé akkor válik, ha párbeszéd alakul ki közte és a néző között; talán ez a jó alkotás egyik legfontosabb ismérve.

Michael Haneke Fehér szalag című filmjénél nem könnyű a néző helyzete, hiszen olyan környezetbe kerülünk, melyet a gonoszság, a kegyetlenség és a szigor levegője áraszt el, s fokozatosan egyre nyomasztóbb világ tárul fel előttünk. Visszafogottan elegáns módon, éles fekete-fehérben folyik át a rútság egy első világháború előtti németországi falu összes társadalmi rétegén (nem sok különbség van: a báró úr pontosan úgy bánik a feleségével, mint a paraszt az övével); a pengeéles párbeszédekkel, nagyszerű jelenetekkel, a múlt századi fotográfiákról visszaköszönő arcokkal a film végig fenntart valami kiábrándító, szomorú feszültséget.

„Minden kép tiszta, tökéletes, a beállítások hibátlanok, a látványok ragyogóak”, a mű mégis a tiszta és átlátható felszín alatt fortyogó lelki sötétről, mocsárról, egy összességében meghibásodott világról mesél.¹

A történet, mely egy igen szigorú, protestáns faluban játszódik, rejtélyes balesettel veszi kezdetét, majd nem sokkal később egy haláleset következik be, ami végképp megbontja a falucska látszólagos nyugalmát. Végig úgy néz ki, mintha egy bűnügyi rejtély felgöngyölítésének lennénk szemtanúi, de Haneke filmje e látszólagos „műfajtévesztésen” keresztül valami sokkal fontosabb mondanivalóra irányítja a figyelmet. A történések súlypontja rövidesen pszichológiai síkra, a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyára helyeződik át, s láthatóvá válik, hogy mit hoz létre az emberi gonoszság, butaság, indulat és irigység egy olyan helyen, ahol a szigor a mindenek feletti úr.

A cselekmény kibomlása során az elejétől kezdve furcsa dolgok történnek: a falu orvosa hazafelé tartva elbukik lovával egy kifeszített drótkötélben. Egy arató nő a báró csűrjének felső szintjéről a korhadt deszkákon át lezuhanva veszti életét; nagyobbik fia nem nyughatik, s lefejezi az aratóünnepen a báró elkerített káposztáit. Apja türtőzteti indulatát, de valaki felgyújtja az intéző szénáspajtáját. Másnap az apát felakasztva találja meg ifjú, másodszülött fia, miközben leánytestvérei az udvar körül játszanak. A grófné gyermekét megverve találják az erdőben, majd egy fogyatékos fiúval is kegyetlenül elbánnak. Ezek az események hol konkrét személyekhez köthetők, hol felderítetlenek maradnak. Nyomukban terjed a bizalmatlanság, s ahogy a néző szembesül az egyre mélyebb ívben kirajzolódó történésekkel, maga sem képes többé kívül maradni: bennünk is ugyanúgy megjelenik a kétely, az undor, a rémület, a düh, az azonosulás vagy akár a rettenet. Leplezhetetlenül felszínre bukkannak bennünk azok az érzések is, amelyeket amúgy igyekszünk elutasítani. Hol valakinek a pártjára állunk, hol megvetjük valamelyik szereplőt; hol együttérzünk az egyikkel, hol meg velejéig gonosznak tituláljuk a másikat. Nem bújhatunk el mi sem az elutasítás vagy a rokonszenv, az ítélkezés, a sztereotipizálás, a klisék árnyéka elől, még ha e filmben jogosnak tűnne is a végletesség. Másfelől ugyanúgy jelen van mindennek a megkérdőjelezése is, a feketében a fehér, a fehérben a mélysötét; ettől olyan fájdalmasan emberiek ezek a karakterek.

A film lerántja a leplet az első világháború előtt álló, békésnek és idillikusnak hitt, a természettel még látszólag szimbiotikus viszonyban élő vidéki ember életéről. Szörnyű képet fest arról a világról, ahol a falu vallási vezetője szinte maga a megtestesült Gonosz, aki a közösséget, de saját családját is semmire tekintettel nem lévő vasfegyelemmel akarja uralni. Amikor gyermekei elkésnek a vacsoraasztaltól, nevelési eszközként kitűzi rájuk (testi fenyítés kíséretében) a fehér szalagot, mely az ártatlanságot képviseli. A gyermekek bűnei viszonylagosak; ők csak a kamaszkor sajátos állapotát élik, de az apa szemében a fehér szalag a rendet hivatott visszaállítani, keményen megtorolva minden, az elvártnak nem megfelelő viselkedést. A vezeklésnek és emlékeztetőnek szánt szalaggal azonban a lelkész épp az ellenkező hatást éri el: gyilkos szenvedélyeket és elfojtásokat gerjeszt legközvetlenebb „szeretteiben”, saját gyermekeiben. A film folyamatszerűen mutatja be az események egymásból való kibomlását; ugyanakkor különálló tragédiák sorozataként is szemlélhetjük az egyes epizódokat.

A történetet a falu tanítója meséli el, felidézve tapasztalatait a Nagy Háború előtti évekből, az úgynevezett „békeidőkről”. Bárgyúságában azonban nem lát túl messzire; csupán ő az, aki tudatlanságában túléli mindazt a szörnyűséget, ami körülötte történik, s amiről szemmel láthatóan fogalma sincs.² Meglehet, jó nyomon jár, de számít ez valamit? Javít a helyzeten? Vagy csak annyi a szerepe, hogy megossza a tapasztaltakat, térben és időben immár távol a történtektől?

A film szinte semmilyen pozitív fogódzót nem kínál, hacsak nem a lelkész aprócska kisfiának gesztusában: az apja kegyetlenül meggyilkolt kalitkás madara helyébe félénk, szeretetteli gesztussal odaadja neki saját madárkáját. Ő képviseli az egyetlen ártatlan és romlatlan szereplőt, aki őszinte tisztaságával képes némi árnyaltságot felmutatni és oldóan hatni a filmben.

Konklúzióként Pilinszky gondolatai kívánkoznak ide, hiszen a film nem egy kellemes élmény átélésére hív meg: „Aki komolyan veszi az életet, annak kétségbe kell esnie”. De: „egyedül a hívő meri szemügyre venni az élet teljes értelmetlenségét”, „a hit nem más, mint a kétségbeesés felülmúlása”, „aki nem hisz, az egyszer sem merészelt kétségbe esni”.³

A film sötéten gomolygó világában felsejlik a karmikus összefüggések kíméletlen hálója: néhány ok és az általuk életre keltett megannyi keserű következmény. „A legrosszabb ember sem más, mint saját bűneim tükörképe. Ez a hit és az egység legfőbb titka.” „Jézus gyűlölte a bűnt és szerette a bűnöst, egyetlen embert sem rekesztett ki szívéből.”⁴ Ezt a gondolatot a buddhizmus is igaznak kell, hogy tartsa. A film szereplői egytől egyig védtelenek: mintha valamiféle sötét erő vagy folyamat elszenvedői volnának, anélkül, hogy közben önmagukra eszmélnének. Ettől válik olyan fájdalmassá Haneke filmje. A szereplők mindannyian kiszolgáltatottak késztetéseiknek, és ezáltal inkább elszenvedői, semmint alanyai saját tetteiknek s azok következményeinek.

Haneke nem zárja le filmjét: nem ad sem választ, sem kézzelfogható magyarázatot, csupán megmutat valamit, s inkább előre mutat, kivezetve a történetből (a néző tudja) valami még ennél is sötétebb, az első világháború felé. A film után szakadatlanul dolgoznak, örvénylenek bennünk a képek és gondolatok, s még utólag is számtalan jelentésréteg kerül napvilágra. Haneke mesterien megalkotott filmje, ha megnyílunk súlyos mondanivalója felé, legalább bennünket hozzásegíthet az önmagunkra eszméléshez, hogy észrevegyük: a felszín alatti homályban mi minden zajlik folyamatosan bennünk.

JEGYZETEK:

1. Földényi F. László: A lélek kulisszái. In: Filmvilág, 2010/2., 13. o.
2. Mesterházy Lili: Jeges iszonyat a faluban. Forrás: www.origo.hu/filmklub/20100222-jeges-iszonyat-a-faluban-a-feher-szalag-kritika-michael.html
3. Pilinszky János: Naplók, töredékek. Osiris kiadó, Budapest, 1995, 59-60. o.
4. Kovács Erika: Mindenből költészet lesz és csend. Osiris kiadó, Budapest, 2003, 48. o.