Mit adhat a buddhizmus Európának?

A Magyarországi Buddhista Misszió küldötteként
az Európai Buddhista Unió Éves Közgyűlésén Lengyelországban

Egyebek mellett erről is szó volt az Európai Buddhista Unió (EBU) szeptember végi évi rendes közgyűlésén, amelyet ezúttal Barcelonában rendeztek meg. A helyszín egy százötven éves spanyol kúria volt, amely egy természetvédelmi terület közepén található hegy tetejére épült, s ma már buddhista kolostorként működik. A spanyol grand, aki Amerikából visszatérve, több mint száz évvel ezelőtt felépítette ezt a gyönyörű épületet, minden bizonnyal csodálkozna, ha látná, miként alakult át birtoka, s vált a turisták, no meg a barcelonaiaik kedvelt kirándulóhelyévé. A Sakya Tashi Ling kolostor és múzeum ugyanis rengeteg látogatót fogad, akik nemcsak a lenyűgöző sztúpát és a tibeti vallásról szóló állandó kiállítást tekinthetik meg, de a konyha vegetáriánius kosztját is megízlelhetik, s még az ajándékboltból is vihetnek magukkal valami szuvenírt. (Ezek közül a legnépszerűbb egy saját kiadású CD, melyen egyebek mellett egy Tárá himnusz feldolgozás is található, s amely Spanyolországban platinalemez lett.) Az ide látogató keresők pedig tanításokat hallgathatnak, jógázhatnak, meditálhatnak, hosszabb-rövidebb elvonulásokon vehetnek részt.

Az épületkomplexum a multikulturalizmus fantasztikus ötvözete: az új tulajdonosok a mennyezet fakazettás berakását éppúgy meghagyták, mint a keresztény kápolnát, vagy az úrnő eredeti állapotában megmaradt fürdőszobáját.
A helyszín tehát egyszerre őrzi az európai kultúra hagyományát, a kései katalán barokk építészet térszemléletét, ugyanakkor a főbejáratnál ott lobognak a színes tibeti imazászlók, egyszerre meghökkentve és lenyűgözve az először oda belépőt.

Szimbóluma is lehetne mindez a buddhizmus európai jelenlétének. Egyszerre kell ugyanis léteznie az európai valóságban – vagyis mindabban, amit ez a szó kulturális-gazdasági és politikai-társadalmi értelemben jelent –, ugyanakkor kapcsolódnia kell egy másik, Keletről érkező hagyományhoz is, s ennek értelmében megőrizni a Dharma tisztaságát és eredeti szellemét. Ráadásul egy olyan Európában kell létrehozni ezt a sajátos ötvözetet, amely maga is sokszínű és megosztott – elegendő csak a keleti és nyugati tagállamok közti markáns különbségekre utalni.

Akárcsak a brüsszeli uniós intézmények esetében, az EBU-ban is hihetetlenül nehéz megtalálni a közös hangot, vagy inkább kijelölni és meg is valósítani a közös célokat. Hogyan teheti ezt meg egy lengyel zen-es, egy spanyol szakja, vagy épp egy angol meg egy magyar buddhista (az egyes nemzetek rengeteg féle buddhista irányzata közti párbeszédről nem is beszélve).

A szervezet tapasztalatom szerint még mindig keresi önmagát, identitását. A jószándék szinte tapintható, sőt erőteljesen megfogalmazódik az elvárás az együttes cselekvésre, de az erőket nehéz összehangolni, a szándékot konkrét tettekre váltani.

Mi a buddhisták viszonya az európaisághoz? Miben mások ők mint a Szangha ázsiai tagjai? Egyáltalán miben más az európai buddhizmus, mint az ázsiai? Hogyan viszonyulnak a kereszténységhez, mit szólnak az iszlám európai előretöréséhez? Milyen válaszokat adhatnak az individualizmus és a fogyasztás bűvkörében élő uniós polgároknak? Mivel járulhatnak hozzá az európai buddhisták földrészük kultúrájához? Vajon hogyan lehet a Dharmát minél több spanyolhoz, angolhoz, némethez, lengyelhez, magyarhoz eljuttatni? Mit tehetünk a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a fajok kiírtása ellen? Miként őrizhető meg a tanítások tisztasága?

A kérdések sorjáznak, s azt hiszem ezekre nekünk, magyar buddhistáknak is mihamarább válaszokat kell találnunk.