Könyvtárunkban több ezer könyv van, ezen belül csak a buddhizmusról több száz. Olvashatjuk a legrégebbi szútrákat és tibeti dalokat, a szerzetesi szabályzatot és zen kóanokat, a mahásziddhák történeteit és szanszkrit nyelvtant, de hogy ilyen könyvet még nem olvastunk, az biztos!
Az első, ami némi elterelődés után erről a könyvről eszembe jutott, az volt, hogy ezt talán mégsem kellett volna kiadni. Nemrég próbáltam e könyv fordítójától néhány dzogcsen gyakorló füzetet venni a könyvtár számára, de ő nem adta azokat, mondván, hogy átadáshoz kötöttek (ezért nem adja – mecsoda paradoxon!). Elfogadtam. De erre itt ez a szeszkazán, ez a Tibetet (na meg Bhutánt!) végigizélő Künli, aki viszont lazán megjelenhet. Félreérteni persze csak mi tudjuk, gyakorló buddhisták!
Szóval adva van egy ember, aki igen fiatalon elérte a szentséget, mert hát Isten útjai – ugyebár. Na de mit kezd vele? Hát kezd, méghozzá jócskán, annyi szent.
Vándorol és vedel, démont űz és dalol, családanyákat ment és szűzlányokat emel az égig – ezt kezdi a buddhasággal. Miért, még mit lehet?
Illúziónk, mint a tenger: tökéletesek, makulátlanok, sterilek szeretnénk lenni, de a Lények Ura lerombolja a vallással, az erénnyel kapcsolatos hazug terveinket is. A Dalai Lámára szeretnénk hasonlítani, vagy Teréz Anyára? Hát persze, nincs ebben semmi rossz, de Künli miért nem jó, hisz Buddha ő is? A te bőröd miért nem jó, hisz Buddha vagy te is? Mi értelme van annak, hogy felhúzunk egy másik jelmezt, felteszünk egy lágyabb vonásokkal díszített álarcot? Mi lenne, ha vállalnánk azt az ábrázatot, amit kaptunk? Nem ez az elfogadás, nem ez a nyitottság? Mit akarsz, megváltozni? A változás illúzió: jelmezek és maszkok cseréje.
Annyira szeretnénk megtagadni a világot, mert ugye ez a hinajána szelleme. És annyira szeretnénk elfogadni a világot, mert ugye ez a mahájána szelleme. És annyira szeretnénk integrálni a kettőt, mert ugye ez a vadzsrajána szelleme. Künli azt mondja: egy kukkot sem értesz ebből. A három egy, de ha azt hiszed, hogy Egy, már be is zsákolt a Mikulás.
A kiábrándulás nem rossz szó, hiszen rámutat az álomszerűségre, de belengi valami letargia, melankólia, tragédia. Isten ments ezektől! Szó sincs elutasításról, szó sincs megtagadásról vagy épp elfogadásról, hiszen ezek is viszonyok! Ébredj ember: ne ragaszkodj! Semmihez se! De legfőképpen: ne ragaszkodj saját magadhoz, mint viszonyítási alaphoz, mert akkor minden hamis. És a világot megváltani nem tudod!
ui.: Drukpa Künli imádkozz értünk! De ha jobb dolgod van (sejtjük mi), az se gond.
Váljék Egészségünkre!

Az őskorban az Élet Mestere az élő szakrális szubjektum volt, a történeti korban az Élet Mestere a könyv, a szakrális objektum. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett. A könyv a riasztó. A kakas, aki megszólal, hogy "Ébredj, ember, nehogy az álmosság démona elaltasson".