Szubjektív beszámoló Dharamsalából

Őszentsége a XVI. Dalai Láma Tanításáról,
melyet 2004. március 7-től 22-ig tartott Dharamsalában
A Tudat megtisztítása címmel.

Kedves Dharma Testvéreim,

amikor ígéretet tettem arra, hogy beszámolót írok indiai utunkról, nem is sejtettem, mekkora feladatra vállalkozom, hiszen így utólag nehéz leírni azt, ami az ember tudatában, belső élményként lerakódik. Rengeteg gondolatatom és felismerésem volt Akkor és Ott, s ezek az én életemre, kérdéseimre adtak választ. Eleinte precíz tanítványként sokat jegyzeteltem: azt is, amit értettem, és azt is, amit nem, abban a hitben, hogy egyszer csak összeáll a kép, és nagy hirtelen megvilágosodok. A Tanítás közepe felé én is rájöttem arra, amire Lin-csi Apát, a bölcs zen mester: hogy nincs se könnyebb út, se rövidebb út, nincsenek fontos és kevésbé fontos részletek. Az Egész megértése a Cél. Ehhez azonban nem kell mindent lejegyzetelni, hanem érezni kell.

Ha van türelmetek elolvasni ezt a lelki útleírást, amelyet most megosztok Veletek, a Tanítás egyszerű esszenciáját kapjátok olvasmányul, és nagyon remélem, vagy inkább biztos vagyok abban, hogy Nektek is segítségetekre lesz ahhoz, hogy a mindennapok boldogságát megtaláljátok – Önmagatokban!

Egy titkot elárulok: valóban elvárások nélkül indultam el, nem képzeltem, hogy a sok felismerés nyomán ezen túl majd a föld fölött fél méterrel levitálva közlekedek, vagy szivárványfény vesz majd körül, vagy kagylókürtök zenéje közepette lépek be eztán az előadásokra. Mégis reménykedtem abban, hogy kapok, vagy éppen megértek egyetlen mondatot, amely az életem további részére kihatással lesz. Ezt az egy mondatot megkaptam, és ha türelmesen elolvassátok ezt az írást, Ti is részesültök a mondat csodájában, és egy kicsit bölcsebben járhatjuk majd együtt a Dharma útját. Bízom abban, hogy ez mindannyiunknak sikerül majd.

Mire is van szükségünk az életben? A bölcsességre. Mit ír erről Lin-csi? Mire is való a bölcsesség? Arra, hogy másként lássék a világ.

Mi is a bölcsesség – tesszük fel a kérdést oly gyakran. Erre is pontos választ kapunk Lin-csi-től: A bölcsesség sem nem műveltség, sem nem tudás, nem is okosság, vagy fortély, hanem maga a Helyes Látás. A látásmódunkon kell tehát változtatnunk. Próbáljuk meg tehát. Akarjunk helyesebben látni.

Mindig is hittem a csodákban, s ez az út bebizonyította, hogy a csodák nem tűntek el. Leginkább azért nem, mert – rá kellett jönnöm –, a csodák bennünk vannak. Csak minél Keletebbre megy az ember, annál könnyebben észrevehető ez az emberi csoda, maga az emberi lélek.

A nyugati embertől eltérően a keletieknek szinte átüt a testükön, sokkal könnyebben érezhető, majdnem látható, szinte tapintható. Nincs annyi rájuk rakódott réteg: mosolyognak, segítenek, majdnem minden megnyilvánulásuk egy-egy külön tanítás.

Már az út első napján a Delhiből Patankhot-ba vezető vonatúton oly sok pozitív élmény ért bennünket, hogy úgy éreztük, már annyit kaptunk az indiai emberektől, hogy akár ott is véget érhetett volna az utunk, s már ennyiért is érdemes volt kiutazni. Mindenkiből szeretet, odafigyelés áradt, és ez így is maradt egészen az út végéig. A közel kilenc órás vonatút után még három óra autózás következett, majd egyszer csak megpillantottuk Dharamsalát, föntről pedig a nagy kerek telihold mosolygott ránk üdvözlésképpen.

A tanítás helyszíne: India, Felső Dharamsala, azaz MacLodGanj, nekem az Univerzum Közepe! Maga MacLodGanj a Himalája lábainál fekszik, 1800 méter magasan, és talán ilyenkor a legszebb: még minden üde zöld, a cédruserdők koronájáig érnek a rhododendron bokrok, melyeknek tűzpiros bimbói épp mostanra pattantak virágba, ráadásul épp most virágoztak a gyümölcsfák is, halványrózsaszín és fehér színekben pompázva, s ezt a látványt az imazászlók mögötti Himalája hegycsúcsai keretezték. Ha csak a látvány miatt vetődik arra az ember, már-már úgy érzi: A nirvánába érkezett! A hőmérséklet ilyenkor márciusban átlagosan 20-25 fok, szikrázó napsütéssel, reggeltől napnyugtáig.

Azt tanácsolták: ne együnk az utcán! Persze, hogy ott ettünk! Mindig minden étel frissen készült: élmény volt látni, hogyan varázsolják össze a reggelinket. Eközben mellettünk, előttünk élt az utca, ahol nincs se járda, se kocsiút, így autós, gyalogos, szent tehén és szent bika, valamint egyéb szakrális állatok, úgymint szent kutyák és szent macskák egymás útját keresztezve, mégis valamilyen titkos rendben, a szárazleprások és kéregetők, árusok, bámészkodók és szerzetesek tömegében, céljukat meglelik. Az utcákon chapati (indiai kenyértészta) illata elegyedik a fűszerek és gyümölcsök, valamint a csaj (tea) és az ezerillatú füstölők szagával, az üzletekből tibeti vagy indiai zene dallamai csalogatnak befelé.

Maclodganj! A világ közepe! Nem akartam elhinni, de mindenképpen az! Aki egyszer ott jár, biztos, hogy szívének egy kicsinyke darabját ott hagyja. Most, már itthon, meg kell állapítanom: igencsak előrehaladott gyakorlónak kell lennünk ahhoz, hogy ne tegyünk különbséget ott és itt között! Most már értem, miért épp itt talált magának helyet a Dalai Láma, amikor a tibeti menekültek ezreivel hagyta el Lhaszát a kínai megszállás és mészárlások miatt, immáron 50 éve. A helynek egészen különleges energiái vannak, talán azon mantrák milliói rezegnek a levegőben, amelyet a sok száz vagy sok ezer szerzetes kántál bele az univerzumba.

A tanítások helyszíne: a Namgyal kolostor, ahová csak szigorú ellenőrzések után lehetett bejutni. Fényképezőgépet és rádiótelefont természetesen nem vihettünk be. Mindennap délután 13 órától 16.30-ig tartott a tanítás. Érdemes volt már 11.30-ra megérkezni, mert így kitűnő pozícióból figyelhettük meg a százával érkező fiatal, középkorú és öreg, tibeti, nepáli, hosszúkás-, kerekded- vagy leginkább zsemlearcú szerzetest és szerzetesnőt. S láthattuk különféle gesztusaikat, jellegzetes vagy éppen sajátos mozgásukat. Némelyek türelmetlenségükben ott is siettek, vagy a világi hívekhez hasonlóan jól a lábunkra tapostak, időnként pedig egyszerűen, szép finoman, kitúrtak a helyünkről! Ennek ellenére érdekes volt a látvány és a tapasztalat, jó volt csak abban időzni, azaz Ott lenni! 12.15-kor érkezett tanítója és indiai fegyveresek kíséretében a 17. Karmapa, Ogyen Trinley Dorje, akiről a későbbiekben még szó lesz. 12.30-kor, nem tudni miért, hirtelen mindenki és minden elcsendesült. Ez az, amikor a csendet vágni lehet. Ekkor érkezett, illetve mosolygósan szökdécselve megjelent kíséretével együtt a Dalai Láma, és elfoglalta helyét a trónszéken. Ettől kezdve fél órán keresztül vezette a közös mantrázást tibeti nyelven, közben mindenfelé kedvesen tekintgetett, és sokszor hangosan kacagott hozzá. Ám nemcsak ilyenkor volt vidám a hangulat, hanem sokszor a felolvasások során is, például amikor Őszentsége a tibeti buddhizmus legközkedveltebb jógiját és költőjét, Jetsun Milát, azaz Milarepát idézte, illetve a híres mester élettörténetéből vagy verseiből olvasott fel. A közös mantrázáson kívül a kacajhullám volt még lélekemelő, amit az indított el, hogy a történetek humora először megnevettette Őszentségét és a tibetieket, majd ahogyan a fordítók a szövegeket a különböző nyelvekre lefordították, az továbbsodródott elsőként az angolul, majd a franciául, végül a németül értő hallgatóságon. A sorrend természetesen néha változott, attól függően, hogy melyik tolmács volt a gyorsabb. A fordításokat a több ezer külföldi buddhista URH rádiókon foghatta az előre meghirdetett hullámsávokon.

Vajon mi fogja meg annyira az embert a Dalai Lámában? Mitől varázsolja el? Miért tűnik igazi emberi, érző lénynek? Nos, az ott lévők számára teljesen egyszerű és egyértelmű volt a válasz: közvetlen mosolya, végtelen derűje, közvetlensége, egyszerűsége, őszintesége miatt. Bizony, azt sem szégyellte bevallani, ha a nagy sietségben elfelejtette elhozni az olvasószemüvegét, vagy netán éppen azt a Milarepa történeteit tartalmazó szent könyvet hagyta otthon, amiből olvasni szeretett volna. Ilyenkor mindent fejből idézett!

A vallásokról általában ennyit mondott: A vallások arra valók, hogy az embert a betegségétől megszabadítsák. De milyen betegségben szenvedünk? Milyen gyógyszerre van szükségünk? Olyanra, amelyik a saját személyes betegségünk meggyógyítására szolgál. Ez tehát egy speciális pirula. Számunkra, a buddhista úton járok számára, ez a buddhizmus, azaz maga a Buddha. Ha úgy gondoljuk, hogy olcsóbb gyógyszerrel is beérjük, vagy netán jobb gyógyszert is választhatnánk, akkor válasszuk azt.

Ezért nehéz megmondani, hogy melyik a legjobb vallás. A buddhisták számára bizonyára a buddhizmus, a katolikusok számára pedig a katolicizmus. Csak amit magunk megtapasztalunk, abból tudhatjuk a biztos választ.

Gondolom ennyi bevezető után mindenkit érdekel, hogy miről is szólt tulajdonképpen a tanítás, mit jelent a cím: A Tudat Megtisztítása? Aki idáig türelemmel elolvasott minden sort, annak most feltárom azt a mondatot, ami az én életemet megváltoztatni látszik, és nagyon remélem, hogy ez az érzés nem egy kéktollú madár lesz, amely majd tovaröppen. Abban is bízom, hogy sokat közületek elgondolkoztat majd.

„Életünk szerencsétlen tapasztalatokkal kezdődik: a születéssel. Ekkor mindannyian szenvedünk. Ezért sírunk, amikor megszületünk. Életünk ugyancsak igen kellemetlen tapasztalatokkal ér véget: öregség, halál. S e két szenvedés között van ez a rövidke kis életünk – miért szenvedjük ezt is végig, ha helyette megtalálhatjuk a boldogságot?"

Természetesen nemcsak ez az egyetlen mondat fogott meg, ám mégis ez az, amit kívülről azonnal idézni tudok, tehát a legegyszerűbb, s így számomra a legfontosabb. Mindig az a legfontosabb, amit nem papírból idéz az ember, hanem a szívéből.

Minden dolog kulcsa: a tudatunk. Azon kell tehát dolgoznunk, hogy ezt a tudatot megfékezzük, lecsendesítsük. Szenvedéseink gyökerei: szennyezett emócióink, úgymint féltékenység, düh, irigység, ragaszkodás, valamint két negatív tulajdonságunk – tudatlanságunk és önzésünk. A mindig elérhető, bármikor beszedhető gyógyszer ezekre: a Dharma.

Ám sajnos, magától a Buddhától sem várhatjuk azt, hogy felszabadítson bennünket. Ő csak az Utat mutatja meg, amelyet vagy követünk, vagy nem. Amint a Dalai Láma is többször hangoztatta: A lehetőség kulcsa csakis a mi kezünkben van. Keresztúthoz értünk, s a döntés kizárólag a miénk: vagy lefelé megyünk, vagy felfelé. A Buddha csak akkor nyitja ki a szemünket, ha mi is valóban ki akarjuk nyitni. Ő nem adhatja a Megvilágosodást ajándékba senkinek. Saját magunknak, személyesen kell az erőfeszítéseket megtennünk. Azért jöttünk a földre, hogy másokat szeressünk, és hogy mások is szeressenek bennünket.

Miénk a választás: szamszára, vagy nirvána. A döntést mostani életünkben kell meghoznunk: a hosszantartó boldogságot, vagy a hosszantartó szenvedést választjuk-e.

Egy intelligens embernek azzal is tisztában kell lennie, hogy boldogságunk csak rövid ideig tart, és minden dolog állandóan változik. Minden dolog a tudatban gyökerezik, ezért kell a tudatunkban pozitív érzelmeket kifejlesztenünk, a negatív gondolatokat pedig tudatosan csökkentenünk. Elménk állandó „utazásban” van, kifelé figyel, amire az öt érzékszerv készteti. Folyton látunk, hallunk, figyelünk, illatokat érzünk, tapintunk, ez mind-mind hatással van tudatunkra. Mindig a tudat okozza a problémát. Ha ezt felismerjük, akkor odaadó gyakorlással és meditációval elkezdhetjük megvalósítani ennek a tudatnak a megtisztítását. Igyekeznünk kell a negatív gondolatokat már a gyökerüknél elvágni. Úgy kell viselkednünk velük szemben, mintha az ellenségeink lennének, azaz meg kell szabadulnunk tőlük.

Még halálunk előtt ki kell jönnünk mély alvásunkból, tudatlanságunk állapotából. Realizálunk kell, hogy minden változásban van, s végül minden és mindenki elpusztul. Egyszer mindent elemészt a tűz, a szél, a víz, s mindenből egyetlen végeláthatatlan tér lesz. Még a nagy mesterek is, mint Milarépa, Nágárdzsuna, Tilopa, Naropa, s az összes Buddhák, beleértve magát a történeti Buddhát is, noha elérték a Megvilágosodást, végül mindannyian meghaltak, eltűntek. Így lesz ez velünk is. Nem mindegy azonban, hogyan éljük le az életünket, és hogyan készülünk a továbbiakra.

A mai ember számára, úgy érzem, még inkább igazak Sántidéva szavai: A Buddha mindig másokra gondolt, mi viszont mindig magunkra gondolunk. Olyan motivációt kell létrehoznunk önmagunkban, hogy változtassunk ezen az attitűdön. A Dalai Láma üzenete: ha sikerül elérnünk, hogy kevesebb vágyunk legyen, akkor kevesebb problémával kell majd megküzdenünk, s ezáltal kevesebb lesz a szenvedésünk is.

Gyakorlati tanácsok: mielőtt leülünk meditálni, feltétlenül vizsgáljuk meg motivációnkat. Érzünk-e különbséget mások és magunk között? Ne legyünk arrogáns gyakorlók: ha düh vagy gyűlölet, és nem pedig együttérzés van a szívünkben másokkal szemben, akkor ne is boruljunk le, s ne is meditáljunk, mert így semmi értelme! Nem az a fontos, hogy mennyit meditálunk, hanem hogy hogyan, és miért!

Minden Dharma-gyakorlat alapja a bodhicsitta, a Megvilágosodás gyökere pedig a részvét és az együttérzés. Ha jól meggondoljuk, ezek biztosíthatják mindennapjainkban is a békét és boldogságot. A keletkező problémáink gyökere pedig illúzióink és tudatlanságunk, és az ezekből fakadó a nem üdvös gondolataink.

Az írás elején már említettem a 17. Karmapát, aki két éve kényszerült menekülésre Tibetből. Tudjuk-e pontosan, kik is azok a karmapák? Bevallom, én sem tudtam, ezért utánanéztem: A karmapák a négy nagy tibeti iskola közül talán a legnépesebb kagyü-pa hagyomány nagy lámái. A karmapák voltak Tibetben az első felismert tulkuk.Az Első Karmapa 1110-1193-ig élt, és végrendeletében megadta azt a helyet, ahol utódja reinkarnálódni fog. Ettől kezdve hagyománnyá vált, hogy minden karmapa az őt követő reinkarnációjának születési helyét és idejét egy ilyen végrendelkezésben rejtette el. Így történt ez a jelenlegi, 17. Karmapával is.

Ogyen Trinley Dorje már most korunk egyik nagy tanítója, akivel nekünk is sikerült találkozni. Jelenleg a Dharamsalához közeli Gyutö Ramoche Egyetem és Meditációs Központban él és ad nyilvános tanításokat. Belső szépsége átsugárzik külsején: olyan csodálatosan szép, amilyen Buddha lehetett! Ha az ember rátekint, azonnal megérti és megérzi, hogy igenis van reinkarnáció. Több ezer kedves mosolyú, kalácsképű szerzetest láttunk, de egyikük arcán sem türköződött az a belső béke, ami Ogyen Trinley Dorje arcáról sugárzott. Ráadásul abban a szerencsében is részünk volt, hogy áldást kaphattunk Tőle. Ahogy a leborulások után visszanéztem rá teljes testközelből: hát olyan volt, mintha maga a Buddha állt volna előttem! A 17. Karmapa nemcsak tanításokat ad, hanem verseket is ír, sőt festészettel is foglalkozik.

A minden Dharma-gyakorlat alapját képező bodhicsittáról (belső világosság vagy felébredési tudat, amelyben mérhetetlen részvétet, mérhetetlen szeretet és mérhetetlen együttérző örömet fejlesztünk ki magunkban), hadd idézzem most őt:

,,A bodhicsitta nemcsak a mahájána egy konvencionális tanítása, hanem egyformán alapja a szamszárának és a nirvánának. Olyan, mint a Nap, amely megtisztít a homály sötétségtől, és olyan, mint a Hold, amely enyhíti a szamszára gyötrő forróságát. Nemcsak a szent szövegekben létezik, hanem már a múlt mesterei is gyakorolták, sőt létfontosságúnak tartották. Nemcsak beszéltek tehát róla, hanem napi gyakorlatukká tették. A bodhicsitta gyakorlása tesz bennünket buddhistává. Akik a mahájána ösvényét járják, azok számára a bodhicsitta olyan, mint a szemük fénye, vagy mint a föld, amelyen járunk. Ez a legfontosabb út – út a Megvilágosodáshoz, amely teljesen megszabadít bennünket minden fájdalmunktól. Mai világunkban rengeteg a sérelem és sértés. Mi az oka ennek? Leginkább az, hogy nem elég erősek tudatunkban az őszinte és pozitív motivációink. Ha nem fejlesztünk ki őszinte motivációt, hibás útra térhetünk. A féltékenység és a vágyak következtében negatív gondolatokat fejlesztünk ki, és ez ahhoz vezet, hogy megbántunk másokat. Mindenképpen erős motivációval kell, hogy rendelkezzünk a mások iránti részvétre; ettől magunk is megtisztulunk, és jó hatásait embertársaink is élvezni fogják.
OM MANI PADME HÚM.

Ennyit éreztem fontosnak és közölni valónak abból, ami megmaradt bennem két hét után. Ám elárulom, ha álmomból felébresztene a Mester, és megkérdezné tőlem: mi a különbség a Dharmakája, a Nirmánakája, és a Szambhogakája között, arra most még nem tudnék egyértelmű pontossággal választ adni. Remélem megbocsátana ezért nekem!

A tanítás után, hazafelé jövet a repülőn jöttem rá arra, tényleg nem véletlen, hogy ide születtünk, s hogy mint közösség, mesterek és tanítványok így együtt vagyunk.

Szarvamangalam!