Találjunk egymásra Európában!

– Számomra talán ebben a mondatban összegezhető mindaz, ami az Európai Buddhista Unió 2007. évi közgyűlésén elhangzott.

A Hollandia észak-nyugati részén, a tengertől félóra járásnyira, majd’ három hektár területen elhelyezkedő Naropa Intézet idális helyszín az elvonulásra. Igaz, a három tibeti szerzetesnek, akik az intézet szellemi vezetését ellátják, valószínűleg roppant furcsa lehet, hogy a Himalája irdatlan hegyormaival, szűk szurdokaival szemben ez a táj olyan lapos, mint a tükör. Nekem, bakonyi gyereknek az alföld végtelen távlatai szintén nem dobogtatják meg a szívemet, de kétségtelen, hogy a környezet nyugodt és csendes, atmoszférája derűs. A nagyváros ideges vibrálása nem hatol el idáig.

Nem sokkal azután, hogy ismét összegyűltek az EBU képviselői megtárgyalni az európai buddhizmus ügyét, szomorú és döbbenetes híreket kaptunk. A Burmából telefonon érkezett információk mélyen lesújtottak minket. Rövid csendes meditációval vállaltunk békés közösséget azokkal a szerzetesekkel és civilekkel, akik a katonai rezsim áldozataivá váltak. A közgyűlés első intézkedéseként megfogalmaztunk egy nyilatkozatot, amelyben kinyilvánítottuk támogatásunkat és szolidaritásunkat a burmai tüntetőkkel, és kértük az Európai Parlament elnökét és másokat, hogy tegyenek meg mindent a vérontás és erőszak megfékezésére.

Az összejövetel az elmúlt években tapasztaltakhoz hasonlóan telt. Valószínűleg egyszerűen rövid az erre kiszabott idő, és egy hétvége még a célok egyeztetésére sem elég, nemhogy a megoldások és ötletek megbeszélésére.

A közgyűlés idén is a épviselők érdeklődésének megfelelő projektek kidolgozását, vagy legalábbis az ezeken való együtt gondolkodást tűzte ki célul. Kiscsoportos foglalkozások alakultak – ez így talán nem tűnik olyan komolynak, mint a jól hangzó „projektek” kifejezés, de a valóságnak inkább megfelel ez a megfogalmazás. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola képviseletében Agócs Tamás a buddhista felsőoktatás terén próbált lendíteni a Tan kerekén, mások a nemzeti buddhista hálózatok, szövetségek ügyéről cserélték ki gondolataikat, megint mások az európai buddhista nőkről, apácákról, tanítókról beszélgettek . E sorok írója a fiatalokkal kapcsolatos projekthez kapcsolódott. Motivációmhoz – kissé egoista módon – saját gyermekeim buddhista szemléletű nevelésének kérdésköréből merítettem az üzemanyagot.

Az idő azonban itt is túl rövidnek bizonyult. A tagok olyannyira eltérő oldalról közelítették meg a témát, hogy csak az utolsó alkalommal sikerült tisztázni, kit is tekintünk fiatalnak, mit is akarunk nekik nyújtani? Valaki az egyik plenáris ülésen meg is jegyezte, hogy az egész találkozóban a teaszünetek meghitt, baráti beszélgetéseit tartja a legértékesebbnek, mert itt sikerült valódi kapcsolatokat létesítenie. Mélységesen egyetértettem vele. A különböző országokban oly mértékben eltérőek a közösségekben megjelenő problémák, hogy ezek egyeztetése sem magától értetődő, nemhogy a megoldások megtalálása. Az alapgondolat az volt, hogy nemzetközi cserekapcsolatokat építsünk ki fiatalok részére, hogy bővíthessék a tapasztalataikat, megismerjenek más hagyományokat, ezáltal szélesedjen a látókörük, és így tovább. Igen ám, de az a korosztály, amely ebből a szempontból érintett lehet, az egyik országban a Szangha jelentős részét teszi ki, míg máshol esetleg teljesen hiányzik.

Egyre újabb kérdéseket tettünk fel, amelyeket nem tudtunk megválaszolni. Valószínűleg ez így van jól. Talán nem annyira maga a megoldás, mint a megoldáson való közös gondolkodás viszi előre a dolgokat. Mindenesetre a teaszünetek barátságokat érleltek, és meggyőződésem, hogy ezek bizonyosan segíteni fogják az európai buddhizmus ügyét. A személyes kapcsolatok teszik lehetővé, hogy segítsünk egymásnak. Enélkül egyetlen szervezet sem képes valódi eredményekre, hiszen az Európai Buddhista Unió valódi természete is az üresség. Nem létezik azok nélkül, akik Lengyelországban, Franciaországban vagy nálunk a Dharmát gyakorolják. A szervezet által kitűzött nemes célokat azok fogják megvalósítani, akik azokban érintettek: akik gyakorolnak, akiknek fontos, hogy közösségben gyakoroljanak, és hogy az utódaiknak is lehetőségük legyen erre. Ki tehet ezért a legtöbbet? Például Ön, aki e sorokat olvassa.