Túl az ürességen -

– ez is lehetett volna a címe hatvani lelkigyakorlatunknak, de nem az lett. A Buddha önmagunkban – ez volt a címe. Évek óta vándoroltunk már a jelenségek valós létezésének körmönfont cáfolata, az üresség útján. Most körbe értünk, és megértettük, hogy miben is áll valós létezésük.

A világot eddig mindig negatív, tagadó attitűddel néztük. Szorongató volt az »üresség rettenete«. Most is az. De valami megváltozott. Tiszteletreméltó tanítóink megtanítottak bennünket arra, hogy másképp is lehet látni a dolgokat. Felmutatták, hogy a megvilágosodás reménye legbensőbb természetünkből fakad. A Buddha önmagunkban van, máshol hiába is keressük. Mint ahogy a kiskacsának nem kell úszásórákat venni, mielőtt először betotyog a vízbe, mert alighogy kibújik a tojásból, a kétség legkisebb jele nélkül veti magát az első tócsába és úszik – hasonló bizalommal kell fordulnunk az bennünk rejlő eredendő Buddhatermészet felé! (Engem személy szerint ez a hasonlat érintett meg legmélyebben kedvességével és egyszerűségével.) Gyakorlatainkkal legfeljebb csak segíteni tudjuk a Buddhacsíra kibontakozását, olymódon, hogy elengedjük előítéleteinket, elképzeléseinket és rögeszméinket, s megnyugszunk abban, ami valóban van: a valóság eredendő, tökéletes természetében.

Csak káprázat van, de az üres, szabad, áttetsző, eredendően tökéletes. Nincs hová menekülni, de nincs is miért. Létezésünk alapjának felismerésével szabadságot nyerünk. Szabadságot abban, hogy ezt a káprázatot olyanná formáljuk amilyenné az önmagát akarja: a tökéletesség kifelyeződésévé, ami mindig és mindenhol önmagát szabadítja fel, és tökéletesen világos és örömteli.

Ez meghalad minden filozófiát, elméletet; fölülmúl mindent, még az üresség fogalmát is. Ezután fölösleges minden gondolat. De csak ez után. Addig azonban csak gyakoroljunk, ki-ki a maga módján!

Túl az ürességen

Tízezer dongó zümmög
a fejemben számtalan gondolat
Nevetek s vakargatom
a lábnyomomat