Tündérországban nem mérik az időt

Egy Szangha kirándulás utózöngéi

A címet és a hosszabb idézetet Nathaniel Hawthorne A régi paplak című elbeszéléséből kölcsönöztem. Köszönet értük neki és a fordítónak, Balabán Péternek! (A lelkipásztor fekete fátyla - Elbeszélések; Európa Könyvkiadó, 1979).

Már várnak a megbeszélt helyen. Úgy tűnik, minden rendben, de mielőtt odaérnénk, M. bejelentkezik, hogy késni fog. Számítottam erre, de ettől még nem lesz könnyebb. Leszállunk. Nemsokára megjelenik L., aki nem bízik a buszos megoldásban. Marad az autó. Ki menjen vele? – forr a levegő. L. és három másik jó emberünk elindul egy A. márkájú sötét autóban. M. még mindig nem jön. A terv precíz; ha túl sokat késik, minden borulhat. M. bejelentkezik: mindjárt érkezik. Közben Z. és P. eltűnik, majd újra előkerülnek. A második csapat is elindul. M. megjön. Irány a helyszín, ahol találkoznunk kell L-ékkel. Jó helyen vagyunk – újra és újra ellenőrzöm –, mégsem látjuk őket. Aztán még néhány lépés, és megvannak! A dolgok kezdenek a helyükre kerülni.

Nos, kedves Olvasó, a fenti bekezdés nem egy gyenge krimi forgatókönyvéből való, hanem mindössze egy Szangha kirándulás nyitányának leírása. Persze, tudom, ez így nem tűnik túl vonzónak, de hát vegyük figyelembe, hogy ez az indulás képe, az a lépés, amit még a szamszárából teszünk meg annak érdekében, hogy kikerüljünk belőle. Kéretik így megítélni! Vagyis sehogy. Igen, kéretik nem megítélni – pont ez a megfelelő kezdet ezen az úton. (Hidd el, kedves Olvasó, ez az apró trükk később is nagy segítségedre lesz!) És innentől minden működik: az út, a jelzések, az idő, az eltérő igények, de még az útról való elcsatangolás is. És amikor egyikünk egy romantikus pisilésbe belefeledkezve lemarad és eltéved, ez is működik: nem hátráltat vagy feltart, hanem együttérzésre késztet, türelemre tanít és összekovácsol; és mindezzel túljuttat magunkon. Nem a dolgok változnak meg, nem a problémák tűnnek el, hanem a hozzáállásunk vagy a szemléletünk átállása, az összetartozás érzése hozza magával, hogy mindent rendben lévőnek találunk. Mindezt valamiért a természetben sokkal könnyebb átélni: erőlködés, elvek és szabályok nélkül, „természetes” módon és szinte észrevétlenül alakulunk át. Talán mert ez egy valóságosabb közeg, talán mert sokkal mélyebben a „miénk”, mint az a másik, a megszokott.

De talán nem kellene ezt agyonbeszélnem. Inkább csak kedvet gerjesztenék, inspirálnék, hogy meglegyen az erőnk, vagy inkább elengedettségünk a kezdeti lépés megtételéhez. Ehhez egy klasszikust hívok segítségül, remélve, hogy sorai rendelkeznek azzal a lelkesítő energiával, mely képes a kívánt hatást előidézni:

„De a legfőbb haszon, amit azokból a vadonban töltött napokból húztunk, nem valami testet öltött gondolat volt, sem pedig valami sarkított vagy kerekded igazság, amit sikerült kiásnunk a problémák halmazából, hanem az a szabadság, melynek révén mentesültünk szokástól, konvenciótól és az embernek emberre gyakorolt egyéb, bilincsbe verő hatásától. Oly szabadok voltunk aznap, hogy elképzelhetetlen volt ismét rabszolgává lennünk másnap.”

Kívánom, hogy a Szangha kirándulások segítsenek ezt az érzést, ezt a „másik képet”, a szabadság képét ébren tartani és erősíteni bennünk! És remélem, hogy ezek az alkalmak a három év múlva esedékes Kailash zarándoklathoz nem csak a láb és a tüdő, hanem a szív edzésével is hozzájárulnak!