Élni a gyakorlatot, beletanulni a létezésbe

Jálics Ferenc

Szemlélődő lelkigyakorlat

Sokszor hallottuk már, hogy a megvilágosodás nem a technikán múlik, mégis mindig izgalommal várjuk az újabb és újabb bevezetéseket egy eddig még nem ismert gyakorlatba, azután bánkódunk, ha nem érint meg minket, örülünk, ha tetszik, fogadkozunk, hogy „majd most!”, és a legközelebbi új gyakorlatig pont elég az idő arra, hogy elfelejtsük az egészet. Természetesen olyan is van, hogy valaki tényleg rátalál a neki való módszerre, sokáig gyakorolja azt, de mégsem érzi a változást, nem ér el áttörést, és végül feladja, mert reménytelennek látja, vagy mert nem érti, miért nem működik, vagy mert úgy érzi, nem kapott vissza annyit, amennyit belefektetett a dologba.

Jálics Ferenc könyve segít rálátni erre a mechanizmusra, és segít abban is, hogy ne a gyakorlatunkat, hanem a szemléletünket változtassuk meg. A szemlélődő lelkigyakorlat tulajdonképpen nem egy újabb módszer, hanem az a hozzáállás, amivel a szellemi-lelki utat járni érdemes. Persze módszer is, de mint technika nagyon egyszerű, és más gyakorlatokkal is kombinálható. Lényege azonban sokkal inkább az a szemlélet, amely nem is „valamilyen”, hanem egyszerűen csak szemlél(et), szemlélődés, vagyis mérlegelés és ítélkezés nélküli elfogadása mindannak, ami felmerül bennünk és körülöttünk. Egyfajta tiszta tapasztalás.

Az elfogadás másik oldala, hogy nem akarunk létrehozni valami mást, valami jobbat. Ez már nem az a szint, amikor jobb emberekké kívánunk válni, vagy másokon szeretnénk segíteni, esetleg idealista elképzelések mentén próbáljuk a világot szebbé varázsolni. Ez egy nehéz ügy: nehéz megválni az ilyen elképzelésektől, hiszen általában megvan bennünk a jobbító szándék, és ezt nem érezzük rossznak vagy feleslegesnek, sőt, örülünk annak, hogy a sok szemét között valami nemesre is bukkantunk magunkban. Azonban a buddhista út egyik lényegretörő megfogalmazása, az „itt és most”-ban levés rávilágít arra, hogy a cél nem valaminek az elérése, hanem a valóság elfogadása olyannak, amilyen itt és most. A változtatásra irányuló igyekezet tehát, bármily magasztos is, mindig eltérít minket a valóság megtapasztalásától.

Ebben a könyvben, illetve ebben a gyakorlatban a hangsúly az elfogadáson, a nyitottságon, elvárásaink tudatosításán és elengedésén van. Máshonnan is tudjuk már, hogy a szellemi út egy lebontó jellegű folyamat, de hiába tanultuk ezt meg, mégis mindig létre akarjuk hozni, el akarjuk érni a Buddhaságot, az Istent. E könyv erénye, hogy újra és újra, konkrét példák, lelkigyakorlatokon elhangzott beszélgetések (és ennél életszerűbb nem is lehetne!) segítségével emlékeztet bennünket tévedésünkre, illetve a helyes útra. Végül is a gyakorlás lényege az ismétlés, és Jálics könyvét olvasva ezt ismételjük: hagyd, hogy megjelenjen, fogadd el, éld át, ne minősítsd, maradj a jelenlétben!

Egyszerű, ugyanakkor nehéz ez a gyakorlat. Egyszerű, hisz tulajdonképpen nem kell tennünk semmit, és nehéz, mert az állandó tevéshez, elérni akaráshoz, létrehozáshoz vagyunk szokva. Nem tenni, elengedni éppoly nehéz, mint kinyitni a sokáig ökölbe szorított ujjakat: tulajdonképpen semmi nehéz nincs benne, a mozdulat teljesen természetes, de annyi ideig voltak összezárva, hogy úgy maradtak, meggémberedtek, görcs állt beléjük, ezért most már az ellazításukhoz kell egy kis szándék és idő… sok idő, hogy ki tudjanak lazulni, ha már nem szorítjuk őket. (Frodo sem tudta elengedni a gyűrűt a Végzet Hegyének gyomrában). Ezt az időt a megértés, az elfogadás és a türelem adja meg.

Az elfogadást és az el nem érni akarást átfogalmazhatjuk, és ekkor valami olyasmit kapunk, ami nem pusztán ezen összetevők, attitűdök összefoglalása, hanem több is azoknál: ez az odaadás. Az odaadás, bár gyakorolható, mégsem gyakorolható. Az odaadás vagy megszületett már valakiben, vagy nem, de nem a gyakorlás útján fog megszületni. Az odaadás a mindennapi tapasztaláson és szenvedésen keresztül támad fel, kierőszakolni nem lehet. Amit meg lehet tenni, hogy szenvedésünkre így, ebből az irányból, ebből a nézőpontból tekintünk. Ezért van szükség mégis a gyakorlásra, és ezért kevés az önmagában, mert az elérésre irányuló, teljesítmény által motivált gyakorlásban az odaadás sohasem tud megjelenni, lévén pont ellentétes azzal.

Itt megállok, mert szeretném egy jellemző idézettel érzékeltetni a könyv stílusát és mélységét. Az alábbi részlet közlése a Korda Kiadó szíves hozzájárulásával történik, melyért ezúton is őszinte köszönetemet fejezem ki.

Az idézet egy lelkigyakorlaton részt vevő gyakorló és lelki vezetője közötti párbeszéd:

Hubert: Sokáig türelmetlen és elégedetlen voltam a meditációban. Nem tudtam, miért. Bújkáló, de mindig jelenlevő kielégületlenség volt ez. Világosan éreztem ezt, rajta tudtam hagyni a figyelmemet, de nem tudtam, hogyan szabaduljak tőle. Nem láttam át, mi volt mögötte. Tegnap aztán rájöttem, hogy mindig akarok valamit Istentől. Azt akarom ugyanis, hogy valamit adjon nekem: vígaszt, reményt vagy világosságot életemben, jellemem megváltoztatását, hibáim, türelmetlenségem, haragom, szomorúságaim leküzdését, hogy megadja a fejlődés érzését stb. Úgy érzem ezekkel a kívánságokkal egészen önző módon állok Isten előtt. Beláttam, hogy talán félig öntudatlanul mindenekelőtt csak azért kerestem a kapcsolatot Krisztussal, hogy valamit elérjek nála. Nem sokkal azután világossá vált számomra, hogy életem számos más helyzetében is ugyanennek a csapdának vagyok áldozata. A feleségemmel való problémáknak is többnyire az a gyökere, hogy mindig elvárok tőle valamit. Elvárom tőle, hogy odaadó legyen. Igen, szeretetet és gyöngédséget várok tőle. Részemről azonban nem mindig érezhető a szeretet és az odaadás. A munkámban szintén hasonló a helyzet. Jó, lehet, hogy nem csak ez van meg bennem, de tegnap tényleg rájöttem, milyen nagyon akarok mindenkitől valamit, és mennyire önző vagyok. Mindez az Istennel szembeni önző magatartásom révén tudatosult bennem. Megdöbbentett, mennyire csak magam körül forgok. Akkor is ha azt a látszatot keltem, hogy az Istennel vagy az emberekkel őmiattuk vagyok együtt, akkor is legtöbbször a saját érdekeimet keresem.

Lelkigyakorlat-vezető: Nagyon fontos belátás ez.

Hubert: Engem is nagyon mélyen érintett. Nem csak egyes felismerések voltak ezek, hanem valahogy minden önzésemnek a gyökerét tapasztaltam meg. Ez nagyon megrázott.

Lelkigyakorlat-vezető: Hm. (szünet)

Hubert: És most mit kezdjek ezzel?

Lelkigyakorlat-vezető: Semmit.

Hubert: Hogyhogy semmit?

Lelkigyakorlat-vezető: A fontos hogy ez épülésedre szolgált, nem az, hogy most ezzel csinálj valamit.

Hubert: Maradjon tehát minden a régiben?

Lelkigyakorlat-vezető: Pontosan. Minden maradjon a régiben. Próbáld meg ezt a meglátást elviselni és így hagyni. Ha valóban rátaláltál tetteid gyökerére, akkor alapvetően nem tudod őket megváltoztatni. Esetleg kiradírozhatsz néhány magatartásformát, de ezzel nem mégy sokra. A gyökerek megmaradnak. Sokkal mélyebbre nyúlnak. De még ezeknél a gyökereknél is mélyebben ott van benned egy hihetetlenül önzetlen szeretet és mérhetetlen erő. Engedd, hogy ez a még mélyebben fekvő őserő kifejtse hatását. Az szétoszlatja majd önzésedet mint a felkelő nap a reggeli párát.

Hubert: És hogyan csináljam ezt?

Lelkigyakorlat-vezető: Úgy, hogy önzésedet továbbra is úgy hagyod, elszenveded és eközben figyelmedet a jelenlétre, mélyebb lényedre irányítod. Minden más magától fog történni. Ha a jelenlétben maradsz, még közelebb kerülsz magadhoz, odáig, ahol nincs már többé önzés.

Hubert: Ez lenne az út?

Lelkigyakorlat-vezető: Igen, ez az út.”